Általában, amikor a japán kalligráfiáról beszélek a harcművészet kapcsán, gyakran teszik fel a kérdést, mi köze egymáshoz a kettőnek? Nos, nagyon is sok. Ilyen kérdést általában az tesz fel, akinek fogalma sincs egyikről vagy mindegyikről. A harcművészet gyakorlói, hova tovább mesterei ebben a művészeti ágban is különlegesek voltak, hamarosan látni fogjuk, hogy miért, s mit tett hozzá a harcművészetük a kalligráfiához, s a kalligráfiáik a harcművészethez, s miért tartották ezt olyan fontosnak évszázadokon keresztül.
Mivel évszázadokon keresztül a kalligráfia része volt a harcművészeteket gyakorló emberek életének, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy mi lett volna vagy milyen lett volna a harcművészet, ha nem olyan személyiségű emberek alakítják akiknek ez a mindennapjaik, személyiségük meghatározó része. Akik nem olyan típusú, intellektuálisan olyan képzett emberek voltak, mint amilyenek.
De nézzük akkor mit is nevezünk kalligráfiának és nekünk, európai, magyar embereknek miért van szükségünk erre az ismeretre, hogy közelebb kerüljünk a harcművész emberképhez, belső tulajdonságokhoz.
Kalligráfia alatt kétféle tevékenységet értünk. Az egyik a Shuji 習字, a másik a Shodō 書道. Míg a Shuji az az írás, amely célja az olvashatóság és ennek rendeli alá a vonalakat, addig a Shodō az igazi tevékenység, amelynek a vonatkozásában művészetről beszélünk elsősorban, Shodō, azaz „az írás módja, útja”. A Shodōban jelenik meg a dinamizmus, az arányosság, a térrel való művészi bánás, térkitöltés. A Shodōban nem az a lényeg, hogy szabatosan, gépiesen ábrázolj, ha tetszik: sterilen ahogy egy írógép vagy karakter leütése visszaad egy betűt. A Shodōban – hagyományok szerint- benne van maga az ember, a lénye egy darabja is. Ezt később a zen buddhizmus is átvette és továbbfejlesztette, mint meditációs eszközt, de valójában a haladó, fel-/megvilágosult gondolkodók, bölcsek végezték akik az úgynevezett „5 művészetet” gyakorolták, ez a kalligráfia (shodō), a festészet (sumi-e), a költészet (haiku), a zene (vagy teaszertartás, más helyeken a shogi vagy go játék) és a harcművészet. (Egyes források a shodō-t és a sumi-e festést vonják össze és a teaszertartás vagy zene illetve a shogi vagy go válik külön). Hagyományosan kína a Shodō forrása, a 3.században jelent meg kialakult formájában Okinawán keresztül Japánban, s a 6.században vált általánossá, s vált részévé a szamuráj kultúrának, a bushido-nak. Sok szabályt szintén kínából eredeztetnek benne, Li Si, kínai kormányfő munkái ezek, melyek a 3.század óta meghatározóak többé kevésbé. Ilyenek, hogy a vízszintes vonásokkal kezdünk hogy alulról felfelé építkezünk, hogy balról jobbra haladunk.
A Shodō jellemzően kanji-kat jelenít meg, ezek a japán nyelvbe a kínai nyelvből átkerült, integrálódott szóképek, melyeket a Kr.u.300-as évektől már ecsettel és tintával ábrázolnak., alkotnak meg. Természetesen mérettől függően, hiszen a Shodō méretei néha a lepedő nagyságot is meghaladták. Az ábrázolásban fontos a dinamizmus. Nem lehet totojázni tintás vagy festékes vödörbe mártott hatalmas, nyeles, felmosóhoz hasonló ecsettel, de ez a dinamizmus a kisebb képeken is ugyanígy látszik. Az, hogy a rendelkezésemre álló teret az általam megálmodott mondanivalóval hogyan és milyen megjelenítési módon „fejezem ki”, a Shodō művészete.
Pár szóban beszéljünk az eszközökről is. Az eszközök az úgynevezett „négy kincs” azaz a papír, a tinta, tus, a tuskő és természetesen az ecset. Külön figyelmet érdemel az ecset tartása, illetve az egész test mozgása, a karok ívei és lendülete.
Gyakorlatilag egy szépen kivitelezett Shodō tulajdonképpen egy formagyakorlat, ám nem koreografált, hanem inspirált. Hallatlanul fontos a harcművész mentalitásban ez, a tanult és spontán kapcsolata, az alkalmazkodási és alkalmazási készség, a tudatosság, ugyanakkor az adott helyzet, környezet, anyagok és lelkiállapot harmonikus összekapcsolódása. A harcművész és a Shodō készítője is tanult elemellek dolgozik, ám amikor a tanult elemeket alkalmazza azok egy pillanatnyi helyzetben belülről jövő, ihletett állapot eredménye. Gazdálkodnia kell a rendelkezésre álló térrel és ebben elhelyeznie saját magát, a megjelenített írással egyben uralnia a teret miközben keretek között marad és ennek az alázata teszi művésszé a Shodō készítőjét. Harcművészként így jelenik meg mindez a tatamin, a dinamizmus és kontrolláltság, a dominancia és alázat, az igényesség és a belső, személyes, megismételhetetlen egyedi pillanat lenyomata.
Képzési rendszerünkben a tanítványok ugyanúgy bemelegítést és meditációt végeznek mint harcművészeti edzéseken, technikai, eszközismeretet tanulnak és gyakorolják ezeket, elméleti és gyakorlati ismereteket szereznek, mire eljutnak a 100 kanji Shodō megjelenítésének képességére, melyet egyéni életében mindenki mélyíthet, bővíthet.
A Shodō olyan komolyan vett művészet Japánban, hogy a tanítványok ugyanúgy kyu a mesterek pedig dan fokozatokat viselnek, mint a harcművészetben, természetesen a harcművészetet megelőzően évszázadokkal régebb óta. Tanítását legfelsőbb szinten, egyetemi képzés keretében is végzik sok danos nagymesterek és adják át tudásukat generációról generációra. Bár az egyes Shodō iskolálnak nincs összevetett egységes dan-rendszere, iskolánként eltérő szintűek a danok, egy-egy iskola ezt maga, szabadon határozza meg. Stílusunkban a képzés célja a harcművészet kiegészítése, a harcművész személyiségfejlődés évszázados hagyományához alkalmazkodva.